"Krisztuskám, ezekhez fog járni a gyerek?" - gondoltam, amikor megláttam az új óvónéniket. - "Ezekhez??? Hiszen az egyik, mint egy őrmester: pirospozsgás, és olyan a hangja, mint Janis Jopliné egy jólsikerült koncert után. Ez megeszi az én kicsi lányomat! A másik meg! Szemmel láthatólag kettőig se tud számolni. Csak mosolyog szelíden. Na, ezt meg az én kicsi lányom eszi meg! Mi lesz ebből?"

Néhány hónap múltán persze árnyaltabb lett a kép. Kiderült, hogy a reszelős hangú óvónéni valójában vajszívű és teli van szeretettel, a szolid óvónéni halk hangjában pedig jócskán van határozottság és fegyelem is.

Az én kicsi lányom hetek alatt megszerette ezt a furcsa párost, én pedig növekvő bizalommal hagytam reggelente az óvodában egyetlen lánykámat. Azt hittem sokáig, hogy ez egy teljesen normális középső csoport, na jó, talán egy kicsit nyugodtabb, kicsit melegségesebb a sokévi átlagnál. Bevallom, vagy fél évig nem is gyanakodtam.

Aztán mikor először jött haza a kisasszony egy kör alakú, geometrikus mintázatú izébizével - amiről váltig állította, hogy egy mandula -, gyanakodni kezdtem. Gyanakodtam és figyeltem.

S egyre több árulkodó jelet vettem észre.

Reggel füstölőillat. Délután, az alvásnál, valami finom zene - Kitaró talán? És furcsa tornagyakorlatok...

A szelíd, mosolygós óvónéni egykettőre lebukott. (A Free Tibet! - póló nélkül is!) Először valami jóga-irányzatra gyanakodtam, aztán végre sikerült "beazonosítani"...A buddhistákról szerencsére többet tudok, mint drága nénikém ("Buddhisták? Azok folyton paráználkodnak!!"). Ennek ellenére mérhetetlen szimpátiám mellett megfért egy kis szorongás is. Szerencsére ez a szorongás olyannyira alaptalannak bizonyult, hogy mára már csak a létére emlékszem; de valószínűleg a buddhista és keresztény világnézet nem mindenki számára összeegyeztethető különbségeivel, és a gyermek-intellektus számára feldolgozhatatlan információkkal volt kapcsolatban. (Lásd: Ganésa-mítosz a korán szerzett tudásról.) És azzal, hogy mindig ösztönösen ódzkodtam azoktól az emberektől, akik azt gondolják, hogy tudnak valamit, akik biztosak abban, hogy a kezükben tartják a mennyország kulcsát. És csak ők tudják, és csak az ő kezükben van...

Fenntartásaim nagyon hamar elpárologtak. Óvónénink nem hangoztatott tanokat, igazságokat - hanem egész lényéből áradt valami, amit csak körülírni tudok: az, hogy ő olyan ember, aki megtalálta a saját útját. Nyugalma, szeretete, komolysága bizonyítja ezt.

A legcsodálatosabb az egészben számomra mégis a két, nagyon eltérő karakterű óvónő harmonikus együttműködése. Harsány és nyugodt, aktív és passzív, kezdeményező és megfigyelő: tökéletes kiegészítései egymásnak. Úgy látom, mintha tudatosan használnák ki különbözőségüket, s ezzel erősítenék egymást. Óvónénink nevelői munkáját tényleg áthatja a dharma szellemisége. Ez a szellemiség pedig nem különbözik igazán a Krisztusi szeretettől, mert bár rengeteg különbséget találhatunk a "megnyilvánulásokban", a lényeg nem a különbségekben van.

A lényeg a délutánok elomló gyerekkor-ízében van. Abban a megfoghatatlan hangulatban, ami meleg és védelmező és puha, mint egy kézzel kötött pulóver.Délutánonként, amikor bekukkantok a csoportszobába a lánykámért, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ahelyett, hogy őt vigyem magammal, én maradjak ott, az oviban. A narancsszín függönyökön besüt a nap, Vivaldi valamelyik hegedűversenye szól halkan, és még a legféktelenebb srácok is nyugodtan szöszmötölnek. Szeretnék beülni a gyerekek közé, mandalát színezni, lényegtelen dolgokról beszélgetni, vagy csak egyszerűen lenni, itt, ebben a határtalan békességben.

És lefogadom, hogy ezzel majdnem minden szülő hasonlóképp van.