A tibeti család szerkezete és szociológiai jellemzői
Altmann Andrea
A kutatások szerint Tibetben 1959. előtt a hagyományos családi forma volt a jellemző, amelyben a család mint termelési egység, mint szociális élettér, mint a legfontosabb társadalmi kommunikációs csatorna szerepet töltött be az emberek életében. A tibeti család a XX. század második feléig szinte kizárólagos jelentőségű a tudás átadásában és a tudásátadás megszervezésében a kolostori oktatás mellett. Amint a következőkben kiderül, a lányok és fiúk képzési lehetőségei nagy eltérést mutatnak, így a lányok oktatása, nevelése szinte csak a családban történt.
Demográfiai szempontból fontos megemlíteni, hogy a kínai megszállás előtt, amely 1959-ben volt, a tibeti népességnek csak az 1/75-öd része élt városokban. A teljes népesség 4.5-6 millióra volt tehető abban az időszakban. Ennek 48%-a nomád, 32%-a kereskedő és földműves, 18 %-a pedig szerzetes és 2 %-a apáca volt. 1959. előtt kevesebb, mint a népesség 20%-a volt írástudó.
A tibeti család szerkezeti formái
Tibetben területenként nagy eltérést mutatnak a házasodási szokások. A tibeti hagyományok megengedik mind az endogámia, mind az exogámia lehetőségét. E rugalmasság legfőbb oka a családi birtok és vagyon védelme a szétdarabolástól amely hozzájárult a családi örökség egységéhez, és az osztály és kaszthoz tartozás tisztaságának fenntartásához.
Az arisztokraták gyakran házasodtak a saját osztályukon és családjukon belül. Annak érdekében, hogy elkerüljék a vérkeveredés halálos genetikai hatását, a rokonok csak hét rokonsági fokon túl házasodhattak össze. Ezek a tiltások olyan kemény kényszert jelentettek, hogy senkinek sem volt szabad megszegnie őket. Régen a tibetiek a saját lakóterületükön választottak házastársat, mert így könnyen tudtak azonosulni a szokásokkal, szociális helyzetükkel és a megkívánt életmóddal.
Másrészt a tibetiek az exogámia útját is követték, melynek alapja egy közös patriarchális ős vonalán kialakuló törzsi összetartozás. Ebben az esetben a törzs tagjai szintén nem házasodhattak össze csak a hetedik rokonsági fokon túl.
Mindezek mellett Tibetben háromféle házasság jöhetett létre a kínai megszállás előtt: monogámia, poliandria és poligámia. Tibetben a házasság minden formája megengedett volt mindaddig, amíg nem vezettek a családi birtok felbomlásához. Bár a házasságok nagy része monogámia, ugyanúgy elterjedt, hogy egy feleségen osztozzon több férfi, illetve több feleséggel éljen egy férfi.
A poligámia a magas szociális státust szimbolizálta. Ezzel szemben a szegényebb családokban a poliandria terjedt el, mivel a testvéreknek csak egy nőt kellett eltartaniuk, és együtt is dolgozhattak, így a családi vagyon is egyben maradt.
Más alacsonyabb státuszú családokban a nővérek osztoztak egy férjen. Némely esetekben amikor az anya első férje halálakor idősebb lányával maradt magára, az anya egy jóval fiatalabb férfihez ment feleségül, akinek a lánya is a felesége lett vagy ugyanabban az időben vagy amikor már házasulandó korba jutott.
Tibetben nem jelentett hátrányos helyzetet vagy stigmát, ha egy hajadon lánynak házasságon kívüli gyermeke született.
Mivel Tibetben a szerzetesek száma igen nagy volt, ezért a házasulandó nők magasabb arányt képviseltek, s ezért a poligámia is elterjedt.
A poliandria a gyakorlatban lecsökkent különösen a gazdag családokban, ahol a fiúknak nagyobb lehetőségük volt saját család alapítására.
A fenti lehetőségek ellenére a fiatalok családja által előre eltervezett, eljegyzésen alapuló, monogám házasságok voltak a legelterjedtebbek.
A férfiak és nők eltérő társadalmi megítélése
A nőkkel kapcsolatos társadalmi attitűdök megítéléséhez először a nyelvhasználatot kell megvizsgálni. A nőt jelentő szó régen és most a skye-dman, amely alacsony szinten születettet jelent. Ez a jelentés az idő múltával sem veszett ki a köztudatból és a tudatalattiból. Névmásként a mo-t használják, amelyet még nőstény állatok esetében is használnak, és a megalázó jelzők és főnevek szóösszetételeiben is megjelenik. Viszont sohasem használják az anyák, nemes asszonyok vagy istennők esetében. A nyelven keresztül tehát tetten érhető a férfiak és nők közötti szociális státuszbeli különbség, amely egyértelműen mutatja alacsonyabb rendű pozíciójukat.
A tibetiek azt is gondolják, hogy a nők alacsonyabb képességűek a férfiaknál, jobb ha nem merészkednek a fejlődés területeire, hanem a háznál maradnak. Értelmi képességeik is kisebbek a férfiakénál, képtelenek kezdeményezni, és ezek következtében nem világosodhatnak meg mindaddig, amíg férfiként nem születnek meg.
A történelmi Sákjamuni Buddha ugyan egyenlőnek tartotta a férfi és nő jogait, de a helyzetükkel kapcsolatban már éreztette a különbséget. A káros következményekkel járó cselekedetek közül pl. a házasságon kívüli szexuális kapcsolat negatív jövőbeni hatásai között a nőneművé születést tanította, amely "büntetés" lévén a férfivel szembeni hátrányra utal.
Ezek az előítéletek attól a pillanattól elkezdnek hatni, hogy egy ember megszületik. Tibetben ez a leány gyermekkel való bánásmódban is tetten érhető volt. Először is egyik szülő sem örült olyan mértékben, ha lány született, mint ha fiú. Ezt az értékelést nem is titkolták, hanem nyíltan vállalták. A legnagyobb szerencsétlenséget jelentette, ha egy apának nem lett fiú utódja. A fiú gyermek nemét nagyon értékes dolognak tartották születésétől fogva, amit óvni kellett. Varázslatokat használtak, hogy megelőzzék a gyermek elrablását az irigy boszorkányok által.
Esküvői szertartások a tibeti társadalomban
Amikor egy fiú házasulandó korba jutott, elérte a 20. életévét, a szülei intézték az esküvőjét és a fiú környezetéből választottak neki párt.
Elkezdődött a menyasszony keresése a társadalmilag azonos státuszú és származású családok között. A szülők választották ki a partnert. A szülői eljegyzések esetén nem kérdezték meg a lány véleményét a férj kiválasztását illetően. Az ismerős lányok sugallták a szülőknek, hogy kik mennének a fiúkhoz szívesen feleségül.
Ezután történt a lányok közül való választás, amely a lány szüleivel való egyezkedés útján történt. A megállapodásra gyakran hivatásos közvetítőt kértek fel, aki eljárt a családok érdekében. A tárgyalások sikeressége érdekében ajándékokat vittek a lány családjának, illetve a tradicionális sört, a csangot. Ha a hosszas megbeszélések végén a szülők beleegyeztek a házasságba és a horoszkópok is összeillettek, elkezdődött az esküvő szervezése, amelyben jelentős szerep jutott a vőlegény nagybácsikájának.
Az asztrológus véleménye döntő jelentőségű volt a házasságok megkötésével kapcsolatban. Ugyanis úgy tartották, hogyha a zodiákus jegyek összeütközésben állnak a kiválasztott párnál, ez szerencsétlenség forrása. Az asztrológus döntötte el a házasságkötés időpontját is. Az esküvőket a kora reggeli órákban tartották, amelyet a legszerencsésebbnek és legértékesebbnek tartottak.
Vidéken az volt a szokás, hogy a lány előtt eltitkolták, hogy tervezik az esküvőjét. Így azt sem tudták meg, hogy kihez fognak feleségül menni.
Az esküvő napján valamilyen ürügyet talált ki a család, hogy a lány a legjobb ruháját felöltse. Az intelligensebb lányok természetesen átláttak a helyzeten és ellenálltak az öltöztetésnek. Ekkor a lány barátnői próbálták a menyasszonyt megvigasztalni és rávenni az engedelmeskedésre.
A menyasszony családja nagy mulatságot szervezett a rokonoknak, amely magas társadalmi státuszú családok esetében két héttől egy hónapig tartott, míg a szegényeknél egy-két napig.
A közvetítő adta oda a vőlegény szülei által küldött ruhákat és ajándékokat valamint egy türkiz követ, amely a házasság szimbóluma. Ezt a türkizt szigorúan mindenkor hordania kellett a feleségnek.
Az esküvőre meghívtak egy magas rangú szerzetest is, aki felajánlásokat és szertartásokat végzett a védőistenek számára, hogy segítsék a menyasszony távozását a családjából és vezessék az új család életét.
A szerelmi házasságokat a környezet teljesen elítélte, hiszen ebben az esetben az asztrológiai összeillés nem került megfontolás alá és a szülők elveszítették tekintélyüket. Ha a házasság ebben az esetben kudarcot vallott, ezt tartották a legnagyobb szégyennek, amely megzavarta a nagycsalád életét és csalódást okozott mindenkinek.
Család és közösség
A tibeti család nagyon nyugodt és gördülékenyen együttműködő rendszer volt, amelyet a családtagok szoros köteléke jellemzett. Ennek a szoros kapcsolatnak az alapja vérségi eredet volt, mivel szinte minden család ki tudta mutatni, hogy az apa és az anya közös ősöktől származott. A családban a legnagyobb tekintélye az apának volt. A fiai alárendeltek maradtak mindaddig, amíg meg nem nősültek. Az elsőszülöttség előnye a tibeti családban is jelentőséggel bírt. Az első fiú volt az egyetlen, akinek jogában állt az ősei földbirtoka felett rendelkezni. Az összes családtagot autoritív módon irányította. Ő volt az élő kapocs a családi láncolatban, misztikus és valóságos is egyben, minden ősöktől származó jog letéteményese.
E patriarchális rendszer mögött az az álláspont húzódott, hogy egy kiterjedt és gazdag családnak nem szabadott apró és szegényebb családokra bomlania, amelyek mérete lehetetlenné tette volna, hogy a családfő nevét magas pozícióban megtartsa. Ezen a beállítottságon is alapult a poliandria elterjedése.
Ettől a szemlélettől nagyban eltértek a nomádok, akiknél megvolt a hajlandóság a nyáj gyermekek közötti szétosztására. Valójában nem is volt könnyű a nagy állatállományt egy kézben összefogni, az állatok szétosztása sokkal egyszerűbben megoldható volt, mint a földterületé.
Tibet lazán kialakult földműves-pásztori(nomád) társadalom volt, amely rengeteg helyi közösséget foglalt magába, melyek kereteit egy feudális rend adta.
A tibeti szociális életet legjobban az határozta meg, hogy minden egyén hálával és tisztelettel adózott az isteneknek, a bölcseknek és az őseinek. Hódolatukat feléjük rituálékkal, szertartásokkal, családalapítással és gyermekek felnevelésével tudták kifejezni. Ez tisztán mutatja, hogy a tibetiek számára a tradicionális és a vallási tényezők jelentették az értéket.
A család mérete általában nagy volt, 6-10 főből állt. A tibeti családok két típusa létezett:
-házasságon alapuló, amelybe a férj, feleség és a gyermekek tartoztak,
-házastársi viszony mellett más személyek is kapcsolódtak a családba, mint a testvérek, szülők, tágabb rokonság vagy a szolgák. Ez a forma leginkább a földművelő és pásztori közösségek esetében működött.
A családokban a feleség vezette a háztartást. Ő tartotta magánál a kulcsokat és a pénzt is ő kezelte, a férj minden pénzügyletet megbeszélt a feleségével. Együtt döntöttek, és a felnőtt lányaik és fiaik is részt vettek a megbeszélésben. A nők nem voltak szégyenlősek a munkában.
A szolgálókat gyakorlatilag családtagként kezelték.
A gyermekekkel való bánásmód
Tibetben a gyermekek iránt mindig erős vágy élt az emberekben, habár a csecsemőhalandóság nagyarányú volt a szélsőséges hideg, a betegségek és a higiénés viszonyok miatt. A gyermekeknek több, mint a fele meghalt a születéskor vagy az első életévük során. A földművelő asszonyok a gyermek megszületésének idejéig dolgoztak, így a csecsemők gyakran születtek meg a földeken. A tibetiek hite szerint a gyermeket nem szabad az apa előtt megszülni, mert ha lány lesz, szégyenlőssége miatt nem mer előjönni az anya hasából.
A csecsemő megszületése után azonnal a szájába tettek egy kis pirított árpalisztet és vajat, amivel boldog, szerencsés és hosszú életet kívántak neki. A modern gyerekgyógyászat szerint ez volt a csecsemő-mortalitás egyik kiváltó oka.
Amíg a megtisztító szertartásokat el nem végezte egy szerzetes, nem szabadott az anyát és a csecsemőt meglátogatni. Utána viszont a rokonok és ismerősök ajándékokkal és üdvözlő selyem sálakkal köszöntötték az új jövevényt. Mikor a csecsemő egy hónapos lett, elvitték a templomba, hódolatképpen Buddha felé. Ez a látogatás védte meg a gyermeket az ártó szellemektől. Az egész család nagy mulatságot csapott ekkor. A gyermek nevének kiválasztásához ismét az asztrológus segítségét kérték, aki a gyermek születési adataiból felállított horoszkóp alapján mondta meg a legmegfelelőbb nevet. A névadást egy magas rangú szerzetes végezte el. A névadásnál a családi név vagy az apa neve nem került bele a gyermek nevébe, így a családi hovatartozást a névből nem lehetett megállapítani. Viszont a neveknek jelentése volt (pl. hosszú életű, szerencsés, megelégedett, álom beteljesítő, pótolhatatlan), amely mindig pozitív tartalmat hordozott. A személyek neve az életük során többször is változhatott, pl. hosszú betegség vagy házasságkötés után.
A gyerekeknek a szülők mondtak el és tanítottak meg minden ismeretet, ami lehetővé tette a számukra, hogy hasznosnak és kompetensnek érezzék magukat a családban.
A szexualitás szerepe és társadalmi jellemzői
Tibetben nagy szabadság mutatkozott a férfi-nő viszonyban. Míg a házasságban elfogadott volt a hűség, addig a házasság előtt szabadon lehetett szexuális viszonyt folytatni. Ez a szabadság különösen a fiatalokra volt érvényes. Nem volt szigorú morális tilalom a szexualitással kapcsolatban, ugyanis a szexet nagyon fontos alapszükségletnek tartották, amelynek kielégítése lényeges szempont. Úgy mondták, az ősz a szeretkezések időszaka.
Miután a gabonát learatták, a lányok és a fiúk a gabona kévék között könnyen együtt alhattak. Tibetológusok gyakran említik, hogy nem tapasztaltak szégyenlősséget a tibetiek között a szexualitással kapcsolatban.
Néhány tibeti családban a vendéglátás azt is megkívánta, hogy a vendéget a ház egyik nő tagja szórakoztassa el.
Néhány szerző arról számol be, hogy élt Tibetben egy szokás, különösen a magasabb osztály tagjai között, mely szerint két férj kicserélhette a feleségét közös megegyezés alapján. Természetesen a feleségek beleegyezését is kikérték.
A tibetiek erősen hisznek a mágikus erőben és gyakran tartják, hogy a férfiak ilyen módon veszik rá a nőket a szexuális együttlétre.
A prostitúció sohasem volt elterjedt Tibetben. Nem ismert olyan eset, amikor tibeti lányt adtak el prostitúcióra. Mivel a kolostorok számára sem volt szokásban eladni vagy felajánlani lányokat (ahogyan ez a szokás megjelent India és Nepál néhány kolostorában), gyakorlatilag nem volt igény erre a foglalkozásra. A kolostorokban olyan komolyan vették a szabályokat, hogy az apácák és szerzetesek sem éltek sohasem együtt.
A szexualitás olyan nyílt és természetes dolog volt a közemberek között, amely nem indokolta, hogy ez az igény létrejöjjön. Tibetben az apácákon kívül minden nő férjhez ment, mivel mélyen elkötelezettek voltak vallási értelemben. Ez a tény szintén bizonyítja a prostitúció igen esetleges megjelenését.
Válás a tibeti családokban
Válás nagyon ritkán fordult elő a tibeti családokban, tekintettel a családdal kapcsolatos szemléletükre. Válás esetén a nők jogai védettséget biztosítottak a számukra. Ha egy asszony fiúgyermekkel rendelkezett, a birtok egynegyede, leánygyermek esetén a birtok egyhatoda illette meg válás esetén. Ha nem volt gyermeke akkor is járt egy bizonyos összeg, amelynek neve _munkabér a nappalokra és az éjszakákra._
Általánosságban azonban a válást nem támogatták. Ha bármilyen nézeteltérés alakult ki a családon belül, a rokonok és a barátok mindent megpróbáltak, hogy a házaspárt kibékítsék.
Tibetben a házassági szerződések részét képezte, hogy bármelyik fél elválhat, ha már nem akar a házastársával együtt maradni. A válást nagyon egyszerűen bonyolították le. A férj csak leszakította a felesége fejéről a türkiz követ, amit házasságkötéskor a feleségének adott. Nem kellett bíróságra menniük és nem is követte semmilyen jogi procedúra. Csupán a felek elhatározásán múlt. Ha a feleség házasságtörést követett el, a férjnek jogában állt válást kezdeményezni.
A férj halála esetén a feleség köteles volt a testvérekkel folytatni a házasságot, de ha nem született gyereke, akkor kérhette a férjét a halála előtt, hogy engedje el. Ha a haldokló beleegyezett, a feleség visszatérhetett a saját családjához.
Mindemellett a válások nagyon rossz hírbe hozták a családokat. A tibetiek úgy vélték, a házasság egy életre szól, így a rokonoknak és a barátoknak kell a vitás kérdésekben a házastársak segítségére sietni. Ha a válás mégis elkerülhetetlennek bizonyult, és már volt egy fiú utód, akkor ő lett a jogos örökös még akkor is, ha a férfi újból nősült és született másik fia. A válások esetén a fiú gyermekek általában az apjukkal maradtak, míg a lányok az anyjukkal.
Összegzés
A tibeti családszerkezeti kutatások azért lehetnek hasznosak a modern családvizsgálatok mellett, mert feltárnak egy olyan rugalmasan alkalmazkodó társadalmi létformát, amelyben az egyének társválasztását és családi viszonyait mindenkor a család gazdasági igényei és minél sikeresebb társadalmi és közösségi integrációja szabja meg. Ez az alkalmazkodás a családmodellek széles választékát és lehetőségeit kínálják fel a résztvevőknek. Ezen változatos családi együttélési formák egyaránt megkönnyítik a magasabb státuszúak és az alacsonyabb társadalmi pozícióban élők életfeltételeinek javítását.
A tibeti ember számára a buddhizmus szellemi iránymutatásai és morális követelései nagy mértékben meghatározzák a családi viszonyrendszereket. A másik emberhez és a családhoz való alkalmazkodás válik a legmagasabbrendű irányelvvé, amely mellett a haszonszerzés és az egyéni akarat háttérbe szorul. A minél gördülékenyebb kommunikáció és együttműködés a család tagjaival és a szomszédokkal minden személyes érdeken túlmutató belső és külső elvárás.
A tapasztalatok és a kutatások kimutatható különbséget mutatnak a férfiak és a nők választási és életmódbeli lehetőségei között, mégis meg kell jegyezzem, hogy ez a hátrányos helyzet sokkal kisebb mértékű, mint amit Ázsia más országaiban tapasztaltam. A családi struktúraválasztás és annak megváltoztatására való lehetőség akár új házastárs beléptetésével, akár válással, máshol nem ismert rugalmasságot mutat, amely csak a tibeti társadalomra volt jellemző.
