Az oktatási lehetőségek és eltéréseik Tibetben a fiúk és lányok számára
Altmann Andrea
letöltés Word-ben
Tibetben az oktatás két fajtáját lehetett elkülöníteni: a vallási, kolostori oktatást és a világi iskolai képzést.
A kolostori oktatás nagyon elterjedt volt Tibetben. Szinte minden családból az egyik fiút, aki jobb szellemi képességekkel rendelkezett, ámde fizikailag esetleg gyengébb volt, szerzetesnek adták a szülei. A gyermekek anyagi segítése így sem szűnt meg, hanem a szülők a kolostor fenntartását támogatták. A tibetiek úgy tartották, hogy a szerzetesként élő fiúk mindennapi imája segíti a család boldogulását.
A kolostori képzés anyaga is tartalmazott általános ismereteket a vallásiak mellett.
A világi iskolák szervezési szempontból több félék lehettek.
Egyrészt a nagy földbirtokosok hoztak létre a földjeiken iskolákat, amelyekbe csak a területükön lakók gyermekei jártak. Az állami kézben lévő területeken nem nyitottak iskolákat. Nagyobb gyermekcsoport tanítására képes iskolák csak a három nagyvárosban működtek, így a fővárosban Lhasa-ban, Shigatse-ben és Gyangtse-ban.
A tanároknak is csak egy része tanított teljes időben, mivel az iskola mellett még saját munkájukat is el kellett látniuk. A férfi tanárok nagyrésze kereskedő volt vagy a földműves sorból kiemelkedett paraszt. Gyakran a hivatalnoki posztot is betöltő tanítók reggel feladták a másolni és írni valót a gyerekeknek, akik önállóan, a nagyobb tanulók segítségével oldották meg a feladatokat. Mikor délután a tanár visszaérkezett a munkából, leellenőrizte az elvégzett feladatokat. A gyermekek a tanulási lehetőségük fejében házimunkával fizettek a tanárnak, illetve ajándékokat küldött a család. A taníttatásnak nem volt megszabott díja.
Az iskolák tananyaga nagyon szűk terjedelmű volt. A hangsúly az írás elsajátítására esett. A másoltatás a nagyobb betűtől az egyre kisebb felé haladt. Ez volt szinte az egyetlen módszer az elsajátításhoz. Viszont nagy fontosságot tulajdonítottak a szép és rendezett írásképnek. A tananyag másik részét az olvasás tette ki, amelynek a közös hangos olvasás volt a tanítási módszere. Ezen kívül a gyerekek némi számolási ismeretek birtokába is jutottak. A kutatások szerint a tibetiek veleszületetten gyengébb képességekkel rendelkeznek a matematikai ismeretek területén, amelynek következtében még az építkezéseknél és az útépítéseknél sem használnak számításokat. Ennek köszönhető a nagymennyiségű anyagveszteség. Ugyanakkor a tibetiek nagy tehetséget mutatnak a festés, rajzolás, szobrászat, famegmunkálás és egyéb kézügyességet igénylő tevékenységek területén. Természetes ösztönük segíti őket az orvosi ismeretek és tevékenységek esetében is, mely területen nagy hatékonyságot mutattak. Mind a kézügyesség fejlesztése és szakmai felhasználása, mind a gyógyító tevékenységgel kapcsolaban azonban az iskolai képzés nem tartalmazott tudatos ismeretátadást. Ezen készségek megszerzésében a gyermekek és a fiatalok csak a családjukra támaszkodhattak.
Ugyan az 1900-as évek elején már egyes haladóbb gondolkodású nemesekben megfogalmazódott az igény az iskolai képzési anyag kibővítésére, így elsősorban földrajzi és történelmi ismeretek megszerzését tartották szüségesnek, az állam nem kívánt az oktatás területén széleskörben szerepet vállalni. Az egyetlen államilag támogatott iskola a hivatalnoki állások betöltéséhez szükséges ismereteket oktatta, így a tananyag a számolási, könyvelési és a levelezéshez szükséges ismeretekre korlátozódott.
A gazdagabb családok gyermekeik számára magántanárokat fogadtak. A tanítás fő módszere a szövegek fejből való bemagolása volt.
A gyermekek hat-nyolc éves korukra a családjukban annyi imát megtanultak kivülről, hogy akár félóráig is képesek voltak folyamatosan visszamondani. Jólehet a szövegek tartalmát szinte egyáltalán nem értették. A kolostorokban is jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a szövegek fejből történő felmondásának, mint az írásnak vagy olvasásának.
Amíg a család a fiúgyermeknek az elérhető legmagasabb tanulási lehetőséget próbálta megadni, addig a lányok képzését szükségtelennek tartották. Még a leggazdagabb családokban sem tanították a lányokat többre, minthogy a családi kiadásokat számon tudják tartani és a férjük számára egy egyszerű levél megírására képesek legyenek.
A házasságkötéseknél is sokszor úgy vélekedtek, hogy a feleség személyében egy újabb szolgáló került a családba. A státuszából fakadóan nem tartották fontosnak, hogy a lányok tudjanak írni, olvasni, így nagyrészük analfabéta maradt. Nekik az udvariasságot és a türelmet kellett megtanulniuk.
Viszont még a szegényebb családok is gondot fordítottak a fiúk taníttatására 8 éves koruktól fogva. Mikor a fiúk elérték a 18. életévüket, arra készítették fel őket, hogy miként boldoguljanak az üzleti ügyekkel és hogyan irányítsák a család gazdasági ügyleteit. A lányokat 15 évesen gyakorlati ismeretekre oktatták, így fejni, pirított árpalisztet vagy sört készíteni.
A széles értelemben vett tibeti család, mely a tágabb családtagokat is magába foglalta, nagy jelentőséggel bírt a társadalmilag szükségesnek tartott tudás, a kultúra, a tradíció átadása tekintetében. A tibetiek tudata számára minden tudás csak a buddhista vallásos meggyőződés szempontjából bírt jelentősséggel. Minden földrajzi és történelmi esemény, minden életrajz csak ezen a hitrendszeren keresztül nyerte el jelentését. Híres emberek életrajzai, a tibet múltjáról szóló legendás történetek nagy népszerűségnek örvendtek a tibetiek körében, mintahogy a szólások és közmondások erejét is óriásinak tartották. A gyerekek rengeteg szólást és közmondást tanultak meg gyermekkorukban, amit egész életükben felhasználhatnak a nehéz, vitás helyzetekben.
